Bakondi Endrére emlékeztünk

Amikor a centenáriumi ünnepségsorozat keretében egyházközségünk több alkalommal tisztelgett korábbi lelkészeink előtt, akkor fogalmazódott meg, hogy a világi vezetők közül is kell és lehet találni olyan személyt, aki méltó az utókor hasonló megbecsülésére. Így esett a választás az egyháztagként, presbiterként, gondnokként egyaránt kiváló és példamutató Bakondi Endre emlékének felidézésére.

A 2015. június 14-i istentiszteleten Basa László ny. tanár, helytörténész öntötte szavakba az emlékezés gondolatait.

„Tisztelt Emlékező Gyülekezet! Kedves Család!

A református egyház szervezeti alapegysége az egyházközség. „Egyházközségek nélkül nincs sem egyházmegye, sem egyházkerület, sem zsinat. Az egyházközség az a lelki család, amelyből az egyház felépül, akárcsak a vér szerinti családból a társadalom…” – írja a presbiterképzés interneten olvasható útmutatója.

A bevezetőben megkezdett gondolatsort folytatva nem erőszakolt a hasonlat, hogy a lelki családnak is van választott vezetője, elöljárója. A kollektív vezetést birtokló presbitériumon belül a lelkész és a gondnok megkülönböztetett feladattal és felelősséggel rendelkezik.

Az önállósága centenáriumát ünneplő nagykátai gyülekezet 1915-ben választhatott először gondnokot Baksay Béla gyógyszerész személyében. Ha végig követjük a száz év alatt hivatalban lévő gondnoki elöljárók névsorát, abból mindenképpen kiemelkedik Bakondi Endre neve és személye. A köztiszteletben álló kádármester 1943 és 1996 között, 43 évig volt a presbitérium tagja, s a források tanulsága szerint 1963 és 1996 között 33 évig gondnok. Sebestyén Benedek gyászbeszédében a gondnoki megbízatás ellátását 38 évre teszi. Mindkét szolgálat az évek számát és a végzett munka mennyiségét és lelkiismeretességét illetően egyedülálló a nagykátai gyülekezet életében.

Bakondi Endre 1908-ban Kisújszálláson született. „Sokat jártam az országot kádárként. 1936-ban Biatorbágyon találkoztam két nagykátai emberrel, ők csaltak ide. Áldom érte a sorsot, mert itt teljesedett be az életem” – vallotta 1994-ben a Nagykátai Újság hasábjain. A második világháború idején orosz hadifogságba került.

Kádár kisiparosként több mint félévszázadig készítette a hordókat, szakmája országos szinten is elismert és megbecsült mestere volt. Sok elismerést kapott, közötte a KIOSZ aranygyűrűjét. A Kisiparosok Országos Szövetsége elnökségi tagja volt, de aktívan tevékenykedett a kátai Vöröskeresztben is. Körzete bizalmából volt tanácstag. A Nagykátai Barátainak Köre civil városvédő egyesület alapító tagjaként ismertük.

„Endre bácsi hozzátartozott Nagykátához, egyenes tartásával. szép magas termetével, férfias vonásaival. Erőt sugárzó magatartása átsegítette őt az élet küzdelmeiben és a hadifogság nehéz esztendeiben. Megőrizte tisztességét, becsületét, egyenes gerincét még akkor is, amikor a hitetlenség erénynek számított.” – mondotta sírjánál Sebestyén Benedek lelkész.

Amikor a magyar települések az 1990-es években megalkották saját elismerési, kitüntetési szabályzatukat, ebben a folyamatban az első adományozás mindenképpen különleges jelentőségű volt. Az első kitüntetett személye egyfajta zsinórmértékül, etalonként szolgált. 1994. december 2-án Bakondi Endre Gedai Gyula és dr. Lugosi István társaságában elsőként kapta meg a „Pro Urbe Nagykáta” elismerést. Endre bácsi és társai igazán magasra tették a mércét.

Felesége, Erzsébet asszony jóban-rosszban kitartott férje mellett. Társa volt a család összetartásában, az egyházon belüli szolgálat vállalásában. A közelmúltban mondta valaki: „Endre bácsi és felesége a hátán vitte az egyházat”. Azt hiszem az a tény is egyedülálló, hogy egy családon belül hárman is presbiterként tevékenykedtek, munkálkodnak.

Bakondi Endre a magunk mögött hagyott XX. század második felében volt a nagykátai egyházközség meghatározó alakja. Olyan időszakban volt presbiter, majd gondnok, amikor sok esetben a közösségnek nem volt állandó lelkésze. A mindenkori – sok esetben helyettesítő – lelkipásztorral együtt vezette az egyházközség életét, szervezte a presbitérium tevékenységét. A meglehetősen rossz állapotban levő imaházat saját munkájával is igyekezett otthonossá tenni, irányította az épület karbantartását.

Bakondi Endre számára a családi élet, a szakmai megbecsültség mellett ugyanolyan fontos volt lelki elkötelezettsége, a református egyház szolgálata. E hármas tényező egysége adja számunkra, az utódok részére a példamutatást. Amikor 1998-ban elhunyt, sírjánál mondta a nagykátai lelkipásztor: „A halálban időtlenné válik az ember, időtlenné, mert az emlékek nem öregszenek.”

Basa László helytörténész emlékbeszéde után a gyülekezet presbitériuma posztumusz dr. Farkas László Emlékérmet adományozott Bakondi Endrének, melyet a család nevében Kovácsné Bakondi Ilona presbiter, Endre bácsi leánya vett át Makay László lelkésztől.