Jó ehhez a gyülekezethez tartozni

Makay Lászlóval, a századik évfordulóját ünneplő gyülekezetünkben tíz esztendeje szolgáló lelkipásztorral Galsi Árpád beszélgetett.

Száz év, tíz év. Mennyire fontosak az évfordulók?

Az évfordulókról először is a stressz jut az eszembe: hogy fel legyen írva, nehogy elfelejtsem. Személyesen, a családi életünkben jelenleg nehezebb különválasztani a minősített időpontokat a hétköznapoktól. Pedig vannak olyan idők, amiket érdemes külön kezelni, keretet adva nekik, kiemelve őket a hétköznapok sodrásából. Remélem, hogy az idei évfordulók a gyülekezet számára és nekünk is lehetőséget teremtenek majd a visszatekintésre, hogy láthassuk, mennyi minden jó történt velünk.

Hogyan emlékszik vissza a tíz évvel ezelőtti eseményekre? Hogy kerültek éppen Nagykátára?

Persze hogy emlékszem, nehéz is lenne elfelejteni. Január 31-én költöztünk ide egy megyeszékhelyről. Csoda, hogy túléltük az utazást. Szörnyű  hóesés volt, nem működött az ablaktörlő, befagyott a szélvédőmosó, és amikor beköltöztünk, pár napig nem működött a fűtés sem.
De persze az egész korábban kezdődött. Kecskeméten segédlelkészi, majd beosztott lelkészi szolgálatot végeztem éveken keresztül. Ennek végéhez közeledve két egyházközségben is ajánlottak lelkészi állást, ezeket megnéztük. Egyik sem ragadott meg úgy bennünket, mint amikor harmadjára ezt a gyülekezetet ajánlották a figyelmünkbe. 
Nyáron jöttünk el először. Nem volt még teljesen kész a templom és a parókia. A mostani könyvtár helyén akkor még a Pártok Háza állt, annak a nagytermében találkoztunk az akkori gyülekezettel, kevesen voltunk. Úgy döntöttünk, hogy többet akarunk megtudni. Megyeszékhelyről, belvárosból idekerülni nagy váltás volt. Volt, hogy nyáron eljöttem, beültem az istentiszteletre résztvevőként, csak úgy megnézni, kik vannak, milyen a gyülekezet. De volt olyan is, hogy később már én tartottam az istentiszteletet. Nem volt könnyű: újra fel kellett fedeznem a helyközi közlekedés gyönyöreit Kecskemét–Nagykáta viszonylatában, az ismerkedésnek pedig sajnos gátat szabott a menetrend által korlátozott idő. Jó lett volna több időt együtt tölteni, beszélgetni arról, hogy mi a gyülekezet elképzelése, mi az enyém.
Mégis vonzottak a lehetőségek: az új templom, az újrakezdés, ami egyúttal a legfontosabb feladatot és kihívást jelentette, annak nehézségeivel és előnyeivel is. Az átmeneti időszakban, amíg nem volt helyben lakó lelkipásztor, a környékbeli lelkészek: Mező István és felesége, Ildikó, Szabó János Róbert, Maczó Zsolt, illetve Ágoston Géza látták el a három gyülekezetet. Nekik sokat köszönhetek én is, a gyülekezet is. De az építkezés ideje – a helyettes lelkészek minden hűséges munkája ellenére – nemcsak hároméves hiányt jelentett, hanem többet is. Innen kellett elindulni.

Honnan hová jutott el tíz év alatt a gyülekezet és a lelkipásztor?

Sok álommal érkeztünk. A feleségemmel, Erikával sokat beszélgettünk előtte, próbáltunk felkészülni minden helyzetre. Aztán belecsöppentünk a valóságba, ami sok álmunkat felülírta. Volt, amivel kapcsolatban rájöttünk, hogy jobb is, hogy így történt. Hozzátartozik ehhez, hogy én magam is itt szembesültem először bizonyos gyülekezeti helyzetekkel vezető lelkészként.
A nagykátai gyülekezetről örömmel mondhatom, hogy nagyon is modern felfogású és nyitott. De az első néhány év még az ismerkedés és az összecsiszolódás időszaka volt. Még a Kecskemétről átjárás nyári időszakában történt egy ominózus eset. A jó pásztorról beszéltem. Az istentiszteleten Bendegúz – az akkor még másfél éves kisfiunk – volt az egyetlen gyerek. Szépen eljátszott, aztán egyszer csak előrejött, és megkérdezte: „Apa, milyen bárány?” Erre a gyülekezet többféleképpen reagált, mosolyogva, vagy épp neheztelve a „rendzavarásért”.  Később előfordult, hogy néhányan az első presbitérium tagjai közül nem igazán értették elsőre, miért adunk ki olyan sok pénzt az ifjúsági vagy a gyerekek közötti munkára. De volt sok segítőkészség, többek között az akkori gondnok asszony részéről, és szép lassan sokat változott a gyülekezet.
Az egyik legfontosabb dolog, amit már a kezdet kezdetén megfogalmaztunk, hogy szeretnénk, ha a gyülekezet a sajátjának érezné a gyülekezeti életet. Érdekeltté tenni őket a gyülekezeti életben, ezt kellett megtanulnunk, hogy megtaníthassuk. Hogy megértse a gyülekezet minden tagja, minden azért történik, mert ez a miénk. Isten iránti szeretetünket és hódolatunkat elkötelezettséggel fejezhetjük ki. Ez nemcsak a pénzre, hanem mindenre vonatkozik: az istentiszteletre, a gyülekezet egész életére, minden megnyilvánulására. Az egészséges gyülekezeti élethez szükséges, hogy ne mindent egyedül a lelkipásztor csináljon, hanem szó szerint részt vegyen benne a gyülekezet. Nekünk is, a gyülekezetnek is időre volt szükségünk, hogy megértsük az igazi jelentőségét annak, miért vonjuk be őket ¬– hogy csak a leglátványosabbat: az istentiszteleti elemeket említsem – akár a közös bibliaolvasásba, a hirdetésekbe. Az utóbbi években nemegyszer rácsodálkoztam, ma már hányan szolgálnak a gyerekórákon, beosztják maguk között a feladatokat, önállóan megszerveződik a női kör, alkalmi énekkar, előkerülnek olyan emberek, akik kezdeményeznek is a gyülekezet érdekében, és munkatársként is lehet rájuk számítani. Ehhez persze kellett sok-sok beszélgetés, összeérés. 
Nagykáta és a két kisebb gyülekezetrész, Tápióbicske és Tápiószentmárton helyzete nagyon eltérő. Az esetükben leginkább a hiányból látszik, mennyire fontos a lelkész jelenléte, a rendszeres személyes találkozás, illetve a helyi közösség rendszeres együttléte. Fontos feladatomnak láttam és látom, hogy a nagykátaiak számára is saját üggyé tegyük a két másik gyülekezetrész életét: tudatosítani, hogy van két másik gyülekezetrészünk, hogy összetartozunk, „három az egyben” gyülekezet vagyunk. Ezt azóta is próbáljuk tovább erősíteni minden lehetséges módon. 
Nagykátán sikerült már valamit megvalósítani abból, amit kezdetektől fontosnak tartok az előbbieken kívül. Ezt úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy „jelen-lét”. Képviselni Istent, elérhetővé tenni őt, az egyházat pedig a maga valójában bemutatni a városban. Ezt persze sok apró konkrétumra le lehet bontani: „családbarát” gyülekezet, fiatalos közösség, közös gyülekezeti munka. Ezek ennek a jelenlétnek az eszközei vagy formái, már amennyire felfedeztük.

Egy ilyen aktív gyülekezetben, ahol sok az önálló kezdeményezés és munkatárs, mi a lelkész legfontosabb, sajátos feladata?

A lelkész egyik legfontosabb feladata az, amit az egyházi törvény úgy fogalmaz meg, hogy a tanítás tisztaságának megőrzése. Nem gondolom, hogy ezzel gond lenne, de szeretném még hangsúlyosabban végezni a munkatársak lelki-szellemi támogatását, a közös „lelki karbantartást”, illetve saját magunk és a munkatársak képzését. 
A másik nagyon fontos lelkészi feladat a képviselet. Az egyházzal kapcsolatban sokakban hamis kép él, ezek helyett valóságos képet szeretnék közvetíteni. Biztosan nem mindenben felelek meg annak a képnek, amilyennek sokak szerint egy református lelkésznek lennie kellene. Ez egyfelől adottság is: ilyen vagyok, másrészt tudatos döntés is. A visszajelzéseket végiggondolva ma Nagykátán inkább pozitív kép él a többségben rólunk, mint református gyülekezetről, és ebben szerintem része van annak is, hogy nem képviseltünk nagyon merev, alaptalanul tiszteletet követelő képet. A közvetlenség tehát fontos, de ugyanakkor a másik oldalra is hangsúlyt szeretnék fektetni, mert a közvetlenség miatt nem szabad hogy elveszítse az egyház vagy a lelkész a „súlyát”, a tekintélyét. Ezzel kapcsolatban is sok hamis elképzelés él az emberekben. Ma már fontosabbnak tartom a határok élesebb meghúzását, ha úgy tetszik, a tisztelet számonkérést. Ebben változtam én is, és van, amit ma máshogy csinálnék, ha újrakezdeném.

Az évforduló a visszatekintés mellett az előretekintés alkalma is. Hogyan tekint előre? Hogyan tovább?

Az egyik aktuális, fontos feladatomat abban látom, hogy segítsem egy összefüggő, kerek, életteli közös látás, illetve hitvallás megfogalmazását, ami a miénk. Ez alapján vizsgálhatjuk meg, hogy megfelel-e Isten akaratának mindaz, amit teszünk. Ez a folyamat már elkezdődött. Együtt fogalmazunk meg egy „gyülekezeti jövőképet”. Ennek a magja a magam számára megfogalmazott hitvallás, illetve annak a megfogalmazása, hogy milyen gyülekezetet szeretnék látni. (Ez eredetileg azt jelentette, hogy mi mindent szerettem volna elérni köztük, hova szerettem volna őket lelkileg elvezetni.) Ezt a presbitériummal már elkezdtük feldolgozni, lefektettünk alapelveket, részleteket is. A következő lépés az lesz, hogy ezt munkaverzióként véglegesítjük, és a gyülekezet elé visszük, minden gyülekezeti tag megkapja, megbeszéljük gyülekezeti délelőttökön, mit miért tartunk fontosnak. Fontos, hogy együtt fogalmazzuk meg a közös hivatkozási pontokat, hogy a személyes és közös, egyházi hitvallásunk alapján mi a funkciója, értelme mindannak, amit csinálunk, a legapróbb dolgokig, például a keresztelői oktatásig, az elvárásokig, feltételekig.
Amikor tervezünk, nem elég tervezni és ötletelni. Látni kell azt is, hogy mit bír el a gyülekezet. Lehet-e, érdemes-e a nagykátai gyülekezetben még több alkalmat szervezni. Nem azért, mintha már elértük volna a maximumot, ötleteink még vannak, de csupán azért nem kell szervezni, hogy történjen valami, ami még nem volt. Fontos, hogy amit csinálunk, mind valóban a gyülekezet életszükségletéből fakadjon.
Úgy látom, hogy a következő években egy fontos, döntő időszak, átalakulás következhet a gyülekezet életében. A kérdés az, hogy a következő néhány évben a fiatal családok, fiatal házasok, a középső réteg, korosztály képes lesz-e megtartani a gyülekezetet. Jelen vannak ők, de ki fog derülni, hogy az elkötelezettség is meglesz-e bennük, és ez mire lesz elég.
Több egyházközségbe is hívtak azóta, hogy itt vagyunk. Minden esetleges vonzó dolog, előny ellenére, amit ezek a gyülekezetek jelentettek, sok szempontot végiggondolva mindig arra jutunk: ezt a közösséget nem biztos, hogy „megérné” itt hagyni. Hálásak vagyunk mindhárom gyülekezetrésznek, mert sokat kaptunk, kapunk tőlük. Jó ehhez a gyülekezeti közösséghez tartozni. Reméljük, valamennyit vissza is tudunk adni a sok szeretetből, amit eddig is kaptunk. 
Végül szeretném a gyülekezet mellett megköszönni feleségemnek, Erikának és a gyermekeinknek is azt a rengeteg segítséget, türelmet, amivel támogattak eddig is az itteni szolgálatban.

Címkék: