Lassan kezdem megszokni, hogy sokszor roppant profán (világi) dolgokon keresztül szólít meg az Isten. Egy kipufogódobot és a hozzá tartozó összekötő csövet tettem fel az internetre és adtam el valakinek. Nem kértem érte annyit, amennyit talán maximálisan kérhettem volna. Amikor átjött, röviden beszélgettünk és beszámolt arról, hogy milyen motorra fogja felrakni és használni.
Az ókori antiókhiaiak találták ki a Christianoi jelzőt, mert személynévnek hitték a "Krisztus" szót, nem pedig címnek (Megváltó). Habár először nem lehetett túl elterjedt, hiszen az Újszövetségben csupán két másik helyen találkozunk vele, mindenképpen arra hívja fel a figyelmet, hogy a tanítványi lét középpontjában maga Krisztus áll.
Borzongással tölt el – jó értelemben az a tudat, hogy az atyák Istene, akit így is neveztek: Ábrahám Istene, Izsák Erőssége, Él Shaddai (Mindenható Isten) – az én Istenem is egyben. Ugyanaz a hit lehet az enyém, ugyanaz az Istennel állok szemben, akivel az ősatyák is szemben álltak. Csak egy pillanatra próbáljuk ezt átérezni, micsoda különös érzés!
